Egy szál gyertya az örök világossághoz

     Kislány koromban mindig nagy örömmel készültem a szüleimmel Halottak Napjának előestéjén a temetőbe. Ismeretlen nagyszüleim sírjához mentünk, a gyász még nem érintett meg, csak a temető varázslatos hangulata.

     A felázott avar és a krizantémok fanyar-édes illata, a levegő csípőssége, a szüleim jelenlétéből fakadó biztonságérzet, a sok apró, hunyorgó gyertyaláng szépsége, semmivel össze nem hasonlítható élménnyé állt össze.

     Szerettem figyelni a felnőtteket. Ahogy a rég nem látott ismerősök megörültek egymásnak, ahogy a halottaikat felemlegetve elérzékenyültek, ahogy aztán valamiképpen mindig az élőkre terelődött a szó, és érzékelhetően oldódott a bánat

     Mi is kicsit emelkedett hangulatban mentünk haza, hogy otthon a távoli halottaink emlékére is meggyújtsuk a gyertyákat. Máig emlékszem szüleim szép, komoly, elgondolkodó arcára, ahogy a gyertyák lángjait nézték az ablakban.

     Később már én vittem gyermekeimet Halottak Napján a temetőbe. Ők is ragaszkodnak az ünnephez. Természetesnek is gondoltam, hogy az ő gyermekeik, és azok gyermekei is kimennek majd minden évben, gyertyát gyújtani. Elbeszélgetni az élőkkel a holtakról, elgondolkodni életről, halálról.

     De alábbhagyott bennem a bizonyosság, megtudván, hogy környékünk sok iskolájában a tanárok már el kezdték szervezni –Halottak Napjára- a Halloween party-t. Felderengtek előttem leendő unokáim, aki tökbabák és diszkólámpák között mulatoznak majd ezen a napon, és nem volt kedvemre való ez a látvány.

     Nem a Halloween-nel van a gondom. .Sőt, nagyon tisztelem a skótokat hogy őseik ünnepi szokásait megtartották évszázadokon át. (Bár abban nem vagyok biztos, hogy akkor is ilyen lelkesen átvettük volna, ha megmarad csak a skótok ünnepnek, és nem amerikai közvetítéssel kerül hozzánk.) A gondom az, hogy miért kell egy saját hagyományokkal rendelkező ünnepünket felváltani egy olyanra, amely teljesen idegen a mi kultúránktól.

     Megértem én, hogy az amerikaiak szívesen átvették ezt az ünnepet, ami a mi ünnepeink közül leginkább a Luca napra és a farsangra hasonlít. A halál, a gyász, a szomorúság tagadása tökéletesen megfelelt egy olyan társadalomban, ahol az erő, a szépség, a fiatalság, az egészségesség, az állandó vidámság a fő erények, mint a sikeresség jelképei. Ott titkolni kell mindent, ami ezekkel ellentétes.

     Nálunk azonban, szinte napjainkig, otthon születtek és otthon haltak meg az emberek. Mire egy gyerek felnőtt, addig a családban lezajlott néhány szülés és történt 1-2 haláleset. Nemhogy eszébe sem jutott senkinek tagadni a halált, de mindenki elfogadta, mint az élet szomorú, de törvényszerű velejáróját. Meg is adták a módját a meghalásnak, a gyásznak, a halottakra való emlékezésnek

     Nem száműzték a haldoklót kórházi csövek és idegen emberek közé. Így annak legtöbbször volt alkalma elrendeznie dolgait a földiekkel és az égiekkel, elbúcsúznia. szeretteitől. Ez valamelyest mérsékelte az élők feldolgozhatatlan lelkiismeret furdalását, amit valamennyien érzünk halottainkkal szemben.

     A hátramaradottak ezután őszintén átadták magukat a gyászuknak, ami pontosan meghatározott rítus szerint történt. Hogy megtették végső kötelességeiket, mégpedig ugyanolyan módon, mint őseik, ez önmagában is enyhítette a gyászt. Bánatukat, veszteségüket, magányosságukat nem titkolták. Sajnálták és sajnáltatták magukat. Így a seb idővel  begyógyult, elhegesedett… és örökre megmaradt a nyoma. Ellentétben napjaink gyakorlatával, amikor nem beszéljük ki magunkból a fájdalmat, aztán elgennyesedett sebeket hordozunk magunkon a saját halálunkig. A gyermekek előtt sem csináltak titkot a halálból, a gyászból, amit egyébként nem is lehet, csak a felnőttek hiszik, hogy igen. A gyermeknek is megadták a gyászoláshoz való jogot. Évszázados tapasztalatok alapján úgy zajlottak a halál körüli események, ami megfelel az emberi lélek és az élet törvényeinek.

     És jutott az évből egy nap, hogy az érzelmeikhez illő komor méltósággal halottaikra emlékezzenek. Hogy elgondolkodjanak mindannyiunk közös sorsán: az életen és a halálon. Mert a Halottak Napja elsősorban rólunk és nekünk szól. Mint ahogy a miénk és utódainké lesz a veszteség is, ha a divatnak engedelmeskedve, elcseréljük egy gondolatiságában és külsőségeiben is teljesen idegen ünnepre.

     Kislánykoromban úgy gondoltam, az örök világosság a temetőinkben meggyújtott sok-sok gyertya fényének összessége. Talán így van, talán nem. De akkor is meg kell a gyertyáinkat gyújtanunk, hogy körülöttünk, élők körül legyen több a fény, legyen nagyobb a világosság.

Manulek Zsuzsanna