A Nyáregyházi Református Egyház minden kedves olvasó életére Isten gazdag áldását kéri. Áldást, hogy a munkája ne hiábavaló legyen, hogy az élete mások számára is értékes legyen, hogy minden, ami a nap alatt van, szép és örömöt hozó legyen. Békességet kívánunk egy felfordult világban, ahol az ember keresi a helyét, szerepét, célját, örömét, de nem igazán találja. Békességet egy békétlen világba, ahol a háborúk, terrorista akciók, természeti katasztrófák egymást érik. Az áldás és a békesség is Isten ajándéka, azokat ajándékozza meg, akik Őt keresik, akik Belé kapaszkodnak, akik Benne bíznak. 

     Ádventi időt élünk, készülődünk a karácsonyra, Krisztussal való találkozásra. Találkozni szeretnénk vele az ünnep forgatagában és csendességében, találkozni vele a templomban, az Igehirdetésben, abban az élményben, hogy Isten hozzánk beszél, nekünk szól, majd az Úrvacsora bűnt elengedő kegyelmében. Találkozni vele az ünnepi asztal családot összehozó erejében, a karácsony esti csodában, ahogyan várjuk, hogy egymást megajándékozhassuk valami aprósággal, de várjuk, hogy Isten csodája a lelkünket érintse meg, hogy többek legyünk, mint a hétköznapokban, hogy Isten Lelke felemeljen oly magasságba, hogy beleszédüljünk, hogy a könnyünk csorduljon ki. A karácsony Krisztus eljövetele a világba, egy új kezdet, a világ többé nem az, mint Krisztus előtt volt. Krisztussal elkezdődött egy a világ történetének egy új szakasza, már nem a szemet - szemért elve alapján. A harcot a keresztyéneknek kell megvívnia, hogy a világba elvigyék a megbocsátás, könyörület ajándékát, hogy felmutassák azt az értéket, amit Krisztus hozott. Jézus Krisztus küldetését az tette igazán értékessé, hogy maga az Isten jött el közénk, emberré lett és megszabadított a  halál félelmétől, mert utat nyitott a halandó embernek a halhatatlanságba. Karácsony ünnepe nem egy kisgyermek születése, sokkal több annál. Minden karácsony remény, lehetőség, hogy Istennel találkozzunk és új életet kezdjünk.

„Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő…” 

- és ha már itt vagy, vegyél is valamit-

A kultúrtörténetben nem ismeretlen jelenség, hogy egy ünnep tartalma módosul, változik az évszázadok során.

A téli napforduló idejét (dec.21) már az ősidőkben is ünnepelték az emberek. Mivel szorosan együtt éltek a természettel, fontos felismerés volt a számukra, hogy a hitük szerint minden ősszel meghaló Nap újra visszatér, hogy közeledik a rügyfakasztó, gyümölcsérlelő meleg. Ünnepelték hát a hosszabbodó nappalokat, a fény, a meleg ujjá születését, a Legyőzhetetlen Napot.

A kereszténység ezt a sok ezer éves ünnepet úgy emelte át a keresztény vallás ünnepkörébe, hogy tovább gazdagította. Ma ezekben a napokban ünnepeljük a kereszténység legjelentősebb alakjának, a megváltó Jézusnak, a fény hordozójának születését. Vagyis a karácsonyt.

Megjegyzés: Az írás nem foglakozik a gyógyíthatatlan betegségekben szenvedő gyerekek és a halál viszonyával

„És boldogan éltek, míg meg nem haltak”- hallották számtalanszor gyermekkorukban azok a szerencsések, akik még nem a Tv műsorán, hanem a lelket és a személyiséget építő klasszikus- és népmeséken nőttek fel.

A mese soha nem hazudott a gyerekeknek. Nem ígért számukra örökké tartó boldogságot, „mindössze” annyit,  hogy aki elég elszánt és bátor szembenézni a problémáival  és felveszi a harcot a nehézségekkel, az végül elnyeri jutalmát, ami minden régi mese szerint a legnagyobb jó az életben. Azaz képes lesz szép, tartalmas emberi kapcsolatok kialakítására, rálel élete párjára, akitől csak az „ásó, kapa, nagyharang”, vagyis a sír választja majd el. Hogy utána mi lesz a holttal, vagy az itt maradt élőkkel, azzal a mese nem foglalkozott, azt a közösségre bízta.

Igen. A gyerekek, pici koruktól kezdve minden nap hallottak halálról, temetésről.

Sőt! Nemcsak hallottak, hanem amire felnőttek – a mi kultúránkban – a családban történt is néhány születés és haláleset. Az élet nagy misztériumai nemcsak hogy a szemük előtt zajlottak le, hanem ezen események részesei lehettek és voltak is.

A haláltudat kialakulása:

1. 5-7 éves korig a halál megfordítható folyamat a számára. A mindenható felnőtt képes erre. A véglegesség fogalmával, nem képes megbirkózni.
2. 7 éves kortól képzelik azt a gyerekek, hogy a halott mozdulatlanságra van ítélve, aki behunyt szemmel fekszik, de a tudatánál van. Maguk is gyakran játszanak „halálosdit”
3. 8-9 éves kor körül tudatosul a gyermekben a halál tényének visszavonhatatlansága. Szorong, fél egyedül maradni, fél a sötéttől, szülők ágyába bújik ismét. Szembe kell néznie a halállal.
4. Kiskamaszkorban az élettől való félelem formájában jelenik meg. Az önállósodás terhe, a nyiladozó szexualitásával kapcsolatos kínok, a kötelezettségek növekedése: mindez mindennapos kishalála a –maga módján másképp gondtalan – boldog gyermekkornak. Szembe kell néznie az élettel.
5. Kamaszkor. A felnőtt haláltudat. Visszavonhatatlan és senki sem kivétel.  Ő sem, a szerettei sem. Többé-kevésbé ezzel a folyamattal párhuzamosan alakul ki a halálfélelem