A gyermek, a halál és a gyász

Megjegyzés: Az írás nem foglakozik a gyógyíthatatlan betegségekben szenvedő gyerekek és a halál viszonyával

 

„És boldogan éltek, míg meg nem haltak”- hallották számtalanszor gyermekkorukban azok a szerencsések, akik még nem a Tv műsorán, hanem a lelket és a személyiséget építő klasszikus- és népmeséken nőttek fel.

A mese soha nem hazudott a gyerekeknek. Nem ígért számukra örökké tartó boldogságot, „mindössze” annyit,  hogy aki elég elszánt és bátor szembenézni a problémáival  és felveszi a harcot a nehézségekkel, az végül elnyeri jutalmát, ami minden régi mese szerint a legnagyobb jó az életben. Azaz képes lesz szép, tartalmas emberi kapcsolatok kialakítására, rálel élete párjára, akitől csak az „ásó, kapa, nagyharang”, vagyis a sír választja majd el. Hogy utána mi lesz a holttal, vagy az itt maradt élőkkel, azzal a mese nem foglalkozott, azt a közösségre bízta.

Igen. A gyerekek, pici koruktól kezdve minden nap hallottak halálról, temetésről.

Sőt! Nemcsak hallottak, hanem amire felnőttek – a mi kultúránkban – a családban történt is néhány születés és haláleset. Az élet nagy misztériumai nemcsak hogy a szemük előtt zajlottak le, hanem ezen események részesei lehettek és voltak is.

Csodák-csodájára, mégsem traumatizálódtak ezektől az eseményektől.

 Olyannyira nem, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartották a terhességet, a szülést, a csecsemő körüli teendők ellátására való alkalmasságukat és elfogadták a halált, mint az emberi lét szomorú, de törvényszerű eseményét.  

Ma, szinte illetlenség számba megy a halálról, a halál körüli eseményekről beszélni, főleg a gyerekeik előtt szeretnék jó szándékú szülők a betegség a halál tényét eltitkolni, agyonhallgatni. Mintha ezzel magát a tényt, a minden élő életében törvényszerűen közös eseményt, hogy mindannyian meghalunk, hallgatással semmissé lehetne tenni

Ugyanis, ha a gyerek ezekről a dolgokról hall – mondják a szülők – akkor a gyerek félni, szorongani fog. Hiszen ők maguk, a felnőttek is félnek, szoronganak a haláltól, hogyan viselné el akkor ennek tudatát egy gyermek?

Úgy viselné el, ha a szülő maga is elviselné, ha elgondolkodna azon, miért is voltak erre alkalmasabbak a korábbi generációk.

Vajon mi tette lehetővé számukra, hogy szomorúan bár és a bánattól szenvedve, de nem egész életükben ettől szorongva elviseljék a halált, a gyászt?

Részint az, hogy közösségben élték át, részint, hogy a közösség által évszázadokon át összegyűjtött tapasztalatokon alapuló rítus szerint viselkedtek és hogy belenőttek ebbe a kultúrába, nem felnőttként, minden előzetes felkészítés és tapasztalat nélkül szembesültek vele.

A XX. sz. közepéig, a mi falunkban is, ha valaki meghalt, a közösség azonnal a gyászolók segítségére sietett. A rokonok, a barátok, a szomszédok segítettek a halott körüli teendők ellátásában, a lakás alkalmassá és illővé tételére, a halott felravatalozására, a virrasztók fogadására, megszervezték a sír megásását, nem hagyták magára lelkileg sem és fizikailag sem az itt maradottakat, vigasztalással és élelemmel látták el a gyászoló családot. Mindenki tudta és tette a dolgát.  

A gyerek előtt semmi nem maradt titokban. Tudták, hogy az öreg családtagok meg szoktak halni. Ezt maguk az öregek is hangoztatták a gyerekeknek, megmutatták nekik az előre elkészített halotti ruhájukat és szemfödőt, a gyerekek jelen lehettek a nagybetegek ágyánál, elbúcsúzhattak egymástól, és részt vehettek a virrasztáson is.

A virrasztás intézménye maga volt a mai krízis intervenciónak nevezett eljárás. A gyászolók a virrasztókkal együtt énekelgetve, a halott életének eseményeit fölidézve, megtapasztalhatták a közösség védelmét, oltalmát, melegét, volt idejük a sokk földolgozására. Szabad utat engedhettek érzelmeiknek, fájdalmaiknak, hangot adhattak lelkiismereti problémáiknak, megfogalmazhatták félelmeiket ebben az elfogadó és támogató közösségben. Sajnálhatták és sajnáltathatták magukat. Itt minden a túlélők érdekeit szolgálta, hogy nekik könnyebb legyen.

(Hiszen a gyász az élőknek fontos, nem a halottnak. Az élőknek kell sok bánat és nehézség árán túljutni azon a szinte elviselhetetlennek érzett fájdalmon, ami a szeretteink elvesztésével jár együtt, nekik kell visszatalálni a „normális” élethez, nekik kell újra tanulni az örömet.) 

Mindezek az események szigorúan szabályozott rítus szerint zajlottak, ami egyrészt a felnőtt gyászolók lelki terheit könnyítette, másrészt a gyerekeknek alkalmuk volt beletanulni a halál körüli teendőkbe. Mire felnőtt lett, nem szorongott, hanem ő is tette a dolgát, ahogy a szüleitől tanulta. (lsd: munkaterápia)

(Amiről én eddig írtam, az egy térben és időben, valamint társadalmi helyzetét tekintve erősen meghatározott közösség volt. De mindenhol a világon, mindenkor, minden társadalmi helyzetű közösségnek megvoltak ezek a szabályai)

Mai világunk nem ilyen humánus a haldoklóval, a túlélővel, és a gyerekkel sem, ha a gyerek és a halál kapcsolatát vizsgáljuk.

Ma mások a körülmények, a régi szokások vagy tarthatatlanok, vagy feledésbe merültek, esetleg restellni valónak gondoljuk őket, újakat még nem izzadtunk ki magunknak, igaz, sok helyen a valós közösségek is hiányoznak ehhez. És ma már a hit sem jelenti azt a kapaszkodót a gyászolónak, amit áldásosan jelentett eleinknek.  De amit megtehetnénk, azt sem tesszük

Legelőször is mi, szülők, ne titkoljuk gyerekeink elől el a szomorút, a betegséget, a halált, mert ezzel többszörösen is ártunk gyermekeinknek. (Kétes haszna mindössze annyi, hogy pillanatnyilag megkíméljük a gyereket, de főleg magunkat átmeneti rossz érzésektől, kellemetlen beszélgetésektől)

Ártunk először is a titokzatoskodással, a tagadással. A gyerek azonnal érzékeli, ha valamit titkolunk előtte, ettől csak jobban izgatja a dolog és előbb-utóbb vagy kitalál magának fals válaszokat, vagy olyan „felvilágosításhoz” jut, ami rosszabb az igazságnál.  Azt külön is érzékeli a gyerek, ha olyasmiről nem szeretnénk vele beszélgetni, amitől mi is szorongunk. Már a titok léte is kelthet enyhe szorongást a gyerekben, de a tény, hogy ettől a titokzatos valamitől a mindenható szülő is fél, ez tetőzi aztán igazán a szorongásait.  Mekkora baj lehet ez akkor, és ki fogja az ő félelmeit oldani?

 Ártunk a gyermeknek azért is, mert nem adjuk meg neki a lehetőséget arra, hogy akkor hallhasson először ezekről a dolgokról, amikor –a szülő segítségével- ezeket az információkat aránylag gyorsan megszűri, könnyen feldolgozza.

Valószínűleg kicsit megriad, aggodalmaskodik, de hamar túl teszi magát a riadalmon.

Elvesszük tőle annak lehetőségét, hogy fokozatosan megtanulja, hogyan, kikkel, mi módon lehet az élet keserű dolgait nemcsak elviselni, hanem építkezni is belőle.

Többféle indokot emlegetnek a szülők, hogy miért nem hajlandók ezzel a témával foglalkozni.

Az egyik típusú szülő például, rendszerint aggódik a maga korai halála miatt, és hogy akkor mi történik majd az ő gyerekeivel. A sokszor szinte elviselhetetlen szorongását úgy hárítja, hogy ezt a témát tabuvá teszi. Holott igazán ő a saját édesanyja elvesztésétől fél, és némi joggal, mert ő sem tanulta meg, hogyan kell szembenézni az élet elkerülhetetlen, szomorú eseményeivel, nem tudja, mi lesz az ő teendője gyász esetén, úgy érzi, nem lesz képes megbirkózni vele. Nem hajlandó tudomásul venni, sőt, hallani sem akar róla, hogy az ember lelkében megvannak a „technikák” a gyász érzésének mérséklésére, egyáltalán, a túlélésére. Csak a használatukat meg kell(ett volna) tanulni.

Megfelelő segítséggel, egy jó családban, ahol a gyermek intenzíven megélheti a gyászát, ahol nem elfeledtetni akarják vele a baját, hanem türelemmel és megértéssel utat engednek a gyerek érzelmeinek, természetesen nem beleragadva a bánatba, a gyerekek képesek feldolgozni a szülő elvesztését.

(Horribile dictu: néha gyorsabban és megnyugtatóbban, mint a válást. A halál ugyanis végleges. Más dolog igazi és más dolog élő szülő árvájának lenni. Az utóbbi néha elviselhetetlenebb a gyerek számára lelkileg)

És bár nagyon ellentmondásosnak tűnik, de minél jobb volt az anya-gyerek kapcsolat, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a gyerek „sikeresen” jut túl a krízisen. Ugyanis, ha 3-4 éves koráig megkapta valakitől a féltő gondoskodást, az érzést, hogy ő a legfontosabb személy az anyjának, a kizárólagos szeretet, akkor olyan mértékű, un. ősbizalom halmozódik föl benne, amely lehetővé teszi számára, hogy örömmel élje az életét, akár anya nélkül is. A jó anya kép ugyanis belénk épül, életünk végéig velünk marad, és szó szerint segíteni képes a síron túlról is.

A szülők egy másik csoportja arra hivatkozik, hogy addig boldog a gyermek, amíg nem tud ezekről a dolgokról.

Pedig nem boldog ebben a témában, mert érzi, hogy valami nagyon fontosat titkolnak előle, nem boldog, mert nem beszélhet aggodalmairól, félelmeiről pont azokkal, akiktől a megnyugtatást, a vigaszt, de legfőbbképp az igazságot várja.

Akkor sem lesz boldog, amikor a saját gyerekei kutakodnak majd a nagy titok után, mert hiányzik a minta, hogy mit kell ilyenkor mondani.

És a szükségesnél is boldogtalanabb lesz, amikor erőtlenül, felkészületlenül kerül abba a nehéz helyzetbe, ahol erősnek és felkészültnek kellene lennie.

A gyerek alkalmas a halál tényének elviselésére és joga van a gyászhoz.

Ha valóban segíteni szeretnénk neki, akkor bátran mondjuk el neki, amit mi gondolunk halálról, gyászról, a halál utáni létről vagy nem létről. Gyász esetén osszuk meg vele félelmeinket, bánatunkat és értsük meg mindig az ő szomorúságait. Amire magunk sem tudjuk a választ, mondjuk meg őszintén.

Bátran alakítsuk ki a magunk szokásait, rítusait a gyászban és ebbe vonjuk be a gyereket is.

Akármilyen hihetetlen, ezzel nem terhet rakunk rá, hanem tehertől szabadítjuk meg. Attól, hogy egész életében szorongjon attól, ami elkerülhetetlen.

Minderre akkor leszünk képesek, ha tisztázzuk saját viszonyunkat a gyászhoz, a halálhoz.

Ha a magunk szorongásaitól sikerül valamelyest megszabadulnunk, akkor talán mi is, a gyerekeink is, ha nem is boldogabban, de kevesebb szorongással élünk, amíg meg nem halunk.

 

2009. január                  

                                               Manulek Zsuzsa