Nero, a kereszténység jótevője

„ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20).

Habár a Judeában kialakult keresztyénség a tanítványok munkája nyomán egyre terjedt a Római Birodalomban, érzékelhető jelenléte az I. század közepén még nem volt. Keleti zsidó szektának tekintették, egynek a sok vallás közül, melyek kavarogtak az óriási birodalomban. A keresztyének Rómában is megjelentek és kezdetben a zsidó közösség keretein belül éltek. Maga Pál apostol Rómába történt szállítása és perében történt felmentése után (Kr.u 61) szabadon tanított a zsidók és nem zsidók körében egyaránt. A római hatóságok számára a Kr.u. 64-ben kitört tűzvész után váltak érdekessé a keresztyének. A hat nap és hét éjszakán át tomboló – valószínűleg véletlenül kialakult – tűz Róma 14 kerületéből hármat teljesen hetet részlegesen megsemmisített. A felelősség és rövidesen a gyanú Nero császárra terelődött. Városszerte az a pletyka járta, hogy a császár felmászva palotája tetejére, a tűzben gyönyörködve, lantjával a Trója pusztulásáról szóló homéroszi dalt énekelte, Róma vesztéhez hasonlítva azt. Egyesek szerint maga Nero állt a gyújtogatás mögött, hogy ezzel tisztítsa meg a terepet nagyszabású építkezési tervei előtt.

 E híresztelések veszélyesek voltak az egyébként is hírhedt császárra nézve. A vizsgálat során letartóztatottak között keresztyének is voltak, és ők a kínvallatások hatására beismerték a gyújtogatás vádját, sőt hittestvéreik neveit is kiszedték belőlük. Nerónak kapóra jött az egyébként ismeretlen szekta, hiszen bármit rájuk lehetett kenni, egyszerű volt őket a tömeggel meggyűlöltetni. Végül nem is a gyújtogatás volt a fő vád, hanem az emberi nem gyűlöletét bizonyították rájuk. Külön érdekesség, hogy a keresztyéneket kollektíven büntették, azaz nem érdekelte a hatóságot, hogy ki az igazi gyújtogató – ami nem is csoda, hiszen mindenki ártatlan volt. Az is érdekes, hogy a zsidók nem keveredtek gyanúba, tehát ekkorra már, vagy a keresztényektől elkülönülve éltek, vagy valamilyen módón el tudták határolni magukat tőlük.

Nero a kivégzéseket népünnepéllyel kapcsolta össze, és a vatikáni kertekben nagy mulatságot és kocsiversenyt rendezett, melynek keretében a kátránnyal leöntött keresztényeket keresztre feszítették és élő fáklyaként meggyújtották őket. Egyeseket vadállatbőrbe bújtattak és vadászkutyákkal tépettek szét. A kivégzettek számát nem tudni, de több százra (akár ezres nagyságrendre is) becsülhető. A megtorlás olyan kegyetlenre sikerült, hogy sokkal inkább részvétet, mint elégedettséget keltett a lakosságban. Tacitus római történetíró szerint is a császár túllőtt a célon. Később így írt az eseményekről: „ebből, bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.” Nero nem érte el célját, mert a gyújtogatás vádja rajta ragadt, viszont elérte azt, hogy a kereszténységet, mint vallást az egész Város megismerte, ahogy a mártírok hitben való helytállását is. A nem kért „propaganda” hatására tovább nőtt a keresztyének száma Rómában, még annak ellenére is, hogy a tovább folytatódó üldözéseknek áldozatul esett Péter és Pál apostol is, akik a római gyülekezet oszlopai voltak.

A keresztyének hite tehát irigylésre méltón erős volt ekkor. Helytállásuk olyan elementáris hatású lehetett, hogy a pogány, erőszakhoz, gátlástalansághoz szokott Rómát is meglepte. És hatott…, mivel a teremtett Világ sóvárogva várta az Isten fiainak megjelenését, akik Krisztus erejével meg is jelentek.